Seprődi János a romániai magyar zenetudomány egyik kimagasló úttörő egyénisége. A Maros megyei Kibéden született, Kolozsváron volt zenetanár, s innen fejtette ki az első világháború előtt és után – 1923-ban bekövetkezett haláláig – maradandó zenepedagógusi, zenetörténészi és népzenekutatói munkásságát.
Abban a korszakban jelentkezett, amikor a magyar zene kibontakozik a romantika bűvköréből s megteszi az első lépéseket hiteles népzenei örökségünk felfedezése felé. S élete utolsó, befejezetlenül maradt tanulmánya nagyszabású felmérése mindannak, amit Bartók Béla a népzenei kincset feltárva és arra építve a modern zenében újított. A kezdeti népies romantikus kísérletek s a szeme előtt végbemenő zenei forradalom megértése között szüntelen vívódásában önmagával és kora eszmei-művészi terheivel járja meg a maga útját. Tanulmányainak, cikkeinek, gyűjtésének legjava olyan örökség, amely mindenképpen megérdemli a felelevenítést.
Három zenekutató, Almási István, Benkő András és Lakatos István átfogó bevezető tanulmánya s az alapos tudományos appartáussal ellátott válogatás maga ennek a maradandó örökségnek a felelevenítésére vállalkozik. Megismerjük belőle a zenetörténeti kérdésekben szigorú tárgyilagosságra, a tények lelkiismeretes felkutatására és tiszteletére építő zenetudóst, a zenei nevelés hathatós módszereit kereső zenepedagógust, a szigorú, részrehajthatatlan zenekritikust és azt a népzenegyűjtőt, aki szülőfaluja népköltészetének tiszta forrásból merítve gazdagította hazai magyar népzenére vonatkozó ismereteit.
